John Keats: La Belle Dame Sans Merci Poem by Judit Vázsonyi

Mi ütött beléd te lovag?
Sápadt magányban ácsorogsz
száraz medernél és a szél
síri csöndet hoz.

Mondd mi baj gyötör jó lovag?
Lám lelked feldúlt, tűnt kedved.
A mókus odva telve már,
s elmúlt a szüret.

Szemedbe árnyékliliom
könnyet harmatoz lopva,
orcádon lázrózsa tüzel.
Enyhet mi hozna?

Egy hölgy jövel a réteken
angyali lányka, gyönyörű,
hosszú hajú, karcsú léptű,
vad tekintetű.

Koszorút kötöttem, fontam
karjára virágillatot,
szemében szerelem, ajkán
pihe sóhajok.

Sétára hívtam s napestig
néztem őt, ahogy kecsesen,
ringó derékkal énekel
tündér dalt nekem.

Gyógyított édesgyökérrel,
és kínált vadmézet, mannát,
különös szép nyelven vallott,
mondván, úgy imád.

Tünde barlangba csábított,
hol kínzó sóhajokkal sírt,
négy puha csókkal zártam be
buja szemeit.

Hangja álomba zsongatott,
mily káprázat -jaj, hogy esett -
álmot álmodtam e dombon
utolsót, lehet.

Halovány királyok, hercegek,
árnyéklovagok sorjáztak,
sírtak - La Belle Dame sans Merci
magával ragad.

Ott álltak vágytól szomjasan
a szörnyű homály peremén,
és e hideg domboldalon,
itt ébredtem én.

Magányos szívem napra nap
gyötrődni ide kormányoz
száraz mederhez, hol a szél
síri csöndet hoz.