Dióhéj Poem by Szabolcs Várady

Négyéves lehettem, mikor egy sörétet
dugtam fel az orromba. Már itt van -
mutattam később a homlokomat.

Keveselltem volna a törődést?
Volt ház meg kert, domb és folyó.
Meg a kutyánk, egyszer a torkomnak ugrott.

A karácsony jó volt. Rejtélyek kavarogtak
a sötét nagyszobában, kinn a hó.
Készülni, várni. Várni volt jó.

A felnőttkort, igaz, nem olyannak
képzeltem. El sem fogadtam véglegesnek.
Hogy amik esnek, végleg. Hogy volna legvég.

A nőket nem jól szerettem, tudom.
Akit nagyon - mint aki fuldokol.
Később, lángnyelvek közt - mint a vizes fa.

Több önutálat, mint önkívület.
Az ilyet aztán ami, ha, utoléri,
az se a sorsa. Hátrál, hátráltat,

amíg teheti. Nem elég senkinek.
Homlokba golyó? Megszűnni? Létrejönni?
Ólálkodik az ádáz elodázás,

ugrásra kész a dupla vagy a semmi.