Szabolcs Várady Poems

I must have been four when I shoved a BB
up my nose. It's reached here already,
I pointed to my forehead.
...

1 wake at half past three or near enough.
The chain unpulled, in one continuous wave,
the toilet bowl is draining itself off.
...

The moonlight gets into our heads, no need to force it:
its potent-spirits dribble like a faucet.
Our long faces light up, unwrinkle, mist.
...

The moon's a cannonball through my window.
You are in my dream It's in my dream, it's you.

I get into the car. It stops. I get out.
Someone will be coming soon. I wait.
...

Those two chairs were not really
all that ugly. Too bad the springs
protruded from them and the upholstery
was so hopelessly filthy.
...

You're in pyjamas, wearing your winter coat,
you stand in an unfamiliar bathroom
that's not just strange it's like a catacomb.
The quirks of some dream have brought you here
...

Lines of verse shift only within the head,
as one voice fades, it moves out of the way,
but where's the way, and where's he who would take it?
...

I take good care in my dealings with the dead.
I'm not sure whether they know that they are lost.
You come through the door; it greets me as you pass -
but that is not quite how one greets a ghost.
...

A halottakkal óvatos vagyok.
Nem tudom, tudják-e, hogy nincsenek.
Ahogy bejössz az ajtón, rám köszönsz -
hát nem ilyenek a kísértetek.
Mégis: nem csak én vagyok elfogódott.
Úgy teszünk, mintha. Mint a nagybeteg
az ágyban és az ágy szélén kuporgó
próbálja egymást megsegíteni:
oly hitelesen hiteltelenek!

Mennyi időd van? Mennyi van nekem?
Még ugyanolyan őszinte a szájad,
üdvözlő csókját nem csak mímeli.
Valamiképpen vágyhattam utánad.
A hóesésben elveszetten álltunk.
Milyen hideg van. Nem kel még a nap.
Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek.
A hó elolvadt, téged eltemettek,
ez megmarad.
...

Az a két szék a maga módján
nem is volt csúnya. Kár, hogy a rugó
kiállt belőlük, és hogy a kárpit
olyan reménytelenül koszos volt.
De széknek székek, sőt. Abba a lakásba?
Vittük tehát, jobbára a fejünkön,
az Orlay utcából az egykori
Ferenc József, ma Szabadság hídon át
a Ráday utca 2-be, ahol P. lakott
az idő tájt (nyomait lírája őrzi).

Egy szék is, hát még kettő, alkalmas
lehet sok mindenre. "Két költő a hídon,
fejükön székekkel" - elképzelhető egy
kép ezzel a címmel. Remélem, tárgyilagos
kép volna, nem valamiféle
átszellemítés. Az a két szék,
fontos, hogy ezt megértsük, semmiképp sem
glória a fejünkön. A híd közepe táján
- de nem azért, hogy bármit is bizonyítsunk -
leültünk rájuk. Különösen az egyik-
ből állt ki a rugó, nem tudom, melyikünknek
jutott az. Mindegy, aligha lehetne erre
a későbbieket visszavezetni. Kellemes
nyári este volt. Rágyújtottunk,
élveztük a lakályosságnak ezt a,
mondhatni, szokatlan formáját.

A székek aztán
egy darabig szolgáltak becsületesen: ők voltak a
székek P.-éknél. Hanem az ember
jobbra vágyik, mint ami van: a székeket
beadták egy kárpitoshoz. A lakást is
elcserélték, az elsőt kényszerből, a másodikat,
mert nem szerették. Manapság
ritkábban jövünk össze náluk. Sok minden
közrejátszik. G. elhagyta A.-t
(P. feleségét), aztán M. (B. felesége)
szakított velem, majd G.-től elvált a másik
M. (G. felesége) és hozzám jött (közben B.-ék
is különváltak), P. öngyilkos lett és azóta
félig-meddig szanatóriumban lakik,
nem beszélve a világhelyzet változásairól,
és különben is: nincs hova leülni.
...