Földalatti szerelem Poem by ANA RISTOVIĆ

A mikor beköltöztünk,
félig a földben,
félig fölötte voltunk -
virágzó őszibarackkal és meggyfaval teli
kertre nézett az alagsori lakás-

Tudtuk, hogy a korhadó testet megrémíti a túl erős fény,
és felzárítja a csak kettőnek elegendő nedvességet.
Meztelenül feküdtünk s hideg szobában,
és siklottunk egymáson,
cserélgettük a kis, gondozott halálokat,
akárcsak a pulóvereket,
melyekbe a molyok régen megvackoltak.

Amikor beköltöztünk, azt mondtad:
„Bizonyos könyveknek jogot kell adni a megkönnyebbülésre",
és a WC-ben a polcra, merőlegesen
a földalatti világra,
Joyce Norához cimzett levelezését helyezted.
„Bizonyos álmokat meg kell zabolázni", mondtam,
és az ágy fejrésze mellől,
elvetettem lándzsaként A bomlás kézikönyvét.

Amikor beköltöztünk, félig a földbe,
félig a föld fölé,
megragadtam, mint Aiadné, a születésedkor
háromzorosan a nyakad köré
tekeredő köldökzsinórt.

És te inkubátortól valamikor
elválasztó fél kilogramjaim
az imádott nehézkedés erejévé változtattad,
szegény Földnek csak ez hiányzott,
hogy magára tapasszon.

Két repedt csónak voltunk,
melyekból valaki éveken át merte a vizet
a tengerbe vissza.

Má két üreg vagyunk,
bennülk két ladik növekzik,
két túlsó partot tudó,
csöndben felemelik mégis az evezőt.

Többé nem pipiskedünk,
hogy láthassuk az eget:
hisszük, hogy egyszer a végtelent, másszor a sivaragot
kölcsönzi tőlnuk.

A rothadás, lelkem, az éretté válás privilégiuma,
a földön és a föld alatt
egy az élvezet, egy a kölcsönösség.